Kedves Ti (különösen Te, doppelganger, nyomorult, embertbarátjáról szar, akinek jobb dolgod is volna, mint az életemmel foglalkozni, de keselyű vagy, minden önálló attitűd és gondolat nélkül - bár ez talán jobb is így...), szóval akiket még barátaimnak mondhatok, azokkal közölném tényszerűen, hogy este kórházba vonulok, szülésmegindítási célból. Legkésőbb hétfőn tehát már hárman leszünk.
Be vagyok szarva. Érthető okokból.
Jó lenne tudni, hogy nincs mitől félni, hogy nem a saját parám szorítja még a lábam közibe a gyereket, hogy nem vagyok felkészülve, énugyannem, hallod-e anya! legyél most egy kicsit kevésbé buddhista (vagy demagóg) és segíccsé má' nem félni, mer' ennek így nem lesz sok teteje, egyszer csak öregedni kezd a méhlepény, Bendegúzt meg kirántják belőlem, mint Te a halat múlt vasárnap, méltóbb szülés kéne, hallod, anya, segíccsé, légyszi, természeti nép vagyok, ugye, akinek nem kell a diploma a szaporodáshoz se?
Megpróbáltam, de tényleg. Nagyjából november közepe óta igyekszem tréningezni a gyomrom és az elmém, hogy ne girlandtól csillámló agyvelő csordogáljon az orromból, ha eljön az idő. Még azt is hagytam, hogy a Yin - mint közös otthonunk amúgy hivatalos tulajdonosa - fáról kezdjen álmodozni, díszekkel. De úgy egy hete sírdogálás közben csak kibukott belőlem, hogy RÜHELLEM EZT A TETVES, KARÁCSONYI, TouRISTÁKNAK MATYÓHYMZÉSSEL SZEGÉLYEZETT, AMÚGY PÉNZCSÖRGÉSSEL ELNYOMOTT DZSINGÖLBELLSZ ALAPJAIRA RÁNGÓ SZEMTIKKELŐS HABOSFOST, PORCUKORRAL A TETEJÉN. Nekem a karácsony az legfeljebb sok-sok főtt étel és forralt bor. Az elmúlt tizenpár év tapasztalatai alapján rosszabb esetben vonatfütty és szánalom-forrócsoki. Amúgy meg mindenki úgy örvend, ahogy akar, csak kuss legyen!
Pöckünk eleinte csak a Ghymessel kapcsolatban mutatott aktív érdeklődést, azóta egészítgetem a peretoárját. Ma a Hatebreed-et vette akadály nélkül. Szeretem őt.
Megélt már ez a felület ezt-azt, most kismama frísztájl van, szereted - lenyeled, nem szereted - ugrassz régi, urbándzsánki időkre. Szóval. Tegnap a Yinnel összeállítottuk a kórházi csomagot (kaptam hálóinget is, igen, rózsaszínűt...), meg a biztonság kedvéért kimostam a gyerekruhák zömét (ki tudja, valójában ki fogdosta őket előttünk) és miközben néztem az ágyam mellett száradó, aprónak is csak jóindulattal nevezhető holmikat azon kattogtam, hogy számomra még mindig elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebben rövidesen majd A Gyerekünk lesz. Hogy egyszer majd hazahozzuk őt, és kettesben maradunk, pislogunk egymásra - részéről tök jogosan - , hogy na, most mi van...?, egészen addig, míg valamelyikünk el nem kezd bőgni (reméljük, nem én) és a másik (remélem az leszek én) a mellfelkínálás, cumival lekenyerezni próbálás, pelenkapróba után teljes pánikban hívja majd az azóta hálaimákba foglalt védőnőhálózat valamely tagját. Mindez azért, hogy a telefonos segítség instruálja őt (=engem; figyelsz?), hogy a megszületés fárasztó dolog, valószínűleg kimerült. Szóval hagyjam abba a bámulását és engedjem pihenni végre. Az elképzelhetetlenségi faktort talán az írja körül a leginkább befogadható mértékben, hogy mióta hasfal-lambadára alszom el, rendszeresen valami állatkölyköt próbálok gondozni álmomban, őket (?) viszem haza a kórházból. Általában kiscicát, egyszer görényt is; nyilván, mert ezek gondozásával tisztában vagyok, gyakorlati tapasztalatom van, dehát embergyereket még sosem szültem, hogy is álmodhatnám azt?! Bár a mai adagban azért az betette a kiskaput, mikor a WigWam (igen, öreg vagyok...) felső szintjén nyílt, szigorúan katolikus gyógyszertárban közölték velem, hogy nem kevernek speciális, újszülötteknek való fürdőkrémet, használjak valami megszokott márkát.
Minden reménységem abban áll, hogy az a kölyök, aki hasfalon keresztül, pusztán érintések útján képes utasítgatni, van annyira okos, hogy eleinte elnézi nekem, hogy összekeverem az adjál enni! sírását a hagyjál lenni!-vel.
