Nálam szívtájékon, neki az arcán, kéz a kézben alszunk, egymásban. Elválaszthatatlan a kapocs, nem mintha bárki akarná, de biztonságos, ölmeleg a gondolat. Nem is nehéz, nem is kérdés, nincs is semmi más a földön, csak a napsütötte sáv az alacsony-légköri ózonburkon, meg ő, meg én.

Mostanában gyakran eszembe jut, közelitávolirégiújak kapcsán, hogy mutatnék többet vagy mást, értelmileg kerülnék közelebb, de a gyávaság győz mindig. Nem a burkomat féltem, vagy hogy valami, egyszerűen jobban szeretem olyannak hinni őket, amilyennek akarom, kedvelni így, távolságtartón, mint újabb neveket húzgálni le a listáról. Az illúziók örök szajhája vagyok, továbbá az egyetlen, aki életben tartja az Utolsó Istent.

tegnap lezajlott eddigi életem legfaszább szülinapja!

365napja és fél órája történt. Mikor a sokkos izmokon - mint utolsó valami, amit a teljes k.o. előtt éreznek - végigzubogott a pánik és a felismerés, hogy valami baj van. Nem mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, a dokik épp lekászálódtak rólam, vagy ekkora már talán fércelni is kezdtek, nem tudom - időnként elvesztettem az eszméletem. De nem hallottam semmit, és még a magamfajta laikusok is tudják, hogy ez igazán rossz jel. Letéptem a lábammal a kengyelt. Sehol rózsaszín köd, atomvillanás-szerű endorfinbomba vagy mennyekben járás. Csak a pánik, hogy valahová viszik a fiamat.

Hát így kezdődött, így tanultam meg, hogy amikor azt hittem rég, hogy félek, az csak kamaszos picsogás volt, amikor azt hittem, szeretek, az csak egy szelet csoki, így mállott le rólam sok-sok, fölösleges allűr, szakadt ki a méhlepénnyel együtt megannyi gyarló póz, hiába cipelt műbánat, hogy sercegve tisztítson meg vértől, könnyektől mocskosan mégis az igazi, zsigeri pánik. Hálás vagyok és erősebb, mint valaha. És élünk. Mindketten.

tanulságos, még ha nem is olcsó a tapasztalat, kőmágia, meditáció, önuralom szentháromsága vív egyre kilátástalanabb küzdelmet a téli depresszióval, a fényhiány, mint nagyon alattomos nehézfém, épül be végleg, nincs hely lassan másnak se', ringen kívülről meg csak valami vedlett szőrű, éhes korcs a Hold. Magunkból nincs hová kiszakadni, hiába százkilométeres távolságok, meg a környezet, mega input, jön velem az akárhová, árnyékként, mint egy rossz horror mozi, a remegő handycam elé egyszer csak beúszik a nemzetközileg (el)ismert középső ujj. Tetszelegsz, tetszel, tesztelsz, bebuksz - nincs hová. Pedig közel a megoldás - svéd, formatervezett, tenyérbe simuló szívlapát az.